Néhány hónapja egy jelentős változás előtt álló szervezet vezetőinek tartott tréningsorozatban vehettem részt. Izgalmasnak ígérkezett a feladat, nagyon vártam. A vállalat profiljából adódóan a résztvevők mérnöki szemléletűek voltak– jó sok kékkel színezve – és ilyenkor még precízebben oda kell figyelni, több energiát beletenni, hogy minél hamarabb kiépüljön a bizalomteljes légkör, amiben igazán tudnak tanulni, fejlődni úgy, hogy közben jól is érzik magukat.
Akkor éreztem igazán, hogy extra energiákat kell mozgósítani, amikor a változásmenedzsmentről szóló játékos feladat szabályait ötször beszéltük át.
Hozzátartozik, hogy komplex volt a feladat, mégis már ez is jól tükrözte, hogy mennyire erősen rányomta bélyegét a hangulatukra a sok bizonytalanság, ami a változással együtt jár. Rengeteg akadékoskodás, kritika, okoskodás, bepróbálkozás… bizony fel volt adva a lecke. Ilyenkor a kezdeti órák, amikor még nagyon egóból dolgoznak, jó hosszúnak tűnnek, erős a kihívás.
Na de hála a mesteremnek, trénertársaimnak és a sok tapasztalatnak, amit az évek alatt sikerült megélnem, a facilitatív szemlélet rengeteget segít.
Megtanultam, hogyan törekedjek arra, hogy a középpontomban maradjak, és az adott pillanatból együtt hozzuk ki a legjobbat.
Odafigyelni az érzéseikre és a sajátomra, jól reflektálni gondolataikra, bevonni mindenkit, teret adni az eltérő véleményeknek, kezelni a hangadókat, észlelni a testbeszédük üzeneteit… Ráadásul egy külön szálon dolgoznom kellett egy passzív ellenállóval, akit a csoport is próbált elfogadóan emelni. Sikerült is valamennyire, de ott egyéni fejlesztésre lesz szükség az igazi áttöréshez.
A rengeteg figyelem és érzelmi tájcsi aztán szépen átvarázsolta a teret, kisimultak a feszültségek, megnyugodtak a kedélyek.
A csoportban erősödött a bizalom, értékelték és elismerték egymást. Pillanatokra olyan érzés ez, mint mikor angyal száll át a szobán. Pedig teljesen üzleti a környezet, a téma, mégis szépen kidomborodnak az emberi vonások. Beindul egy mechanizmus, amikor inspirálják és segítik egymást, nyitottan és őszintén vesznek részt a gyakorlatokban. Tapintható a tisztelet, és meg merem kockáztatni, a szeretet is. Elkezdenek szívből is dolgozni, és jönnek a jó meglepetések. Akár egy résztvevő, aki zseniálisan old meg egy feladatot váratlanul, vagy egy fantasztikus felismerés valakitől, ami az egész csoportnak inspiráló. Kicsit olyan ez, mint a karácsonyi ajándék. Meglepő, és nagyon örülünk neki.
Mindig emlékezni fogok a HR-es döbbent arcára, és hogy néhány másodpercig nem tudott megszólalni, annyira meglepte milyen ügyesen és frappánsan szerepeltek a szituációs feladatokban. Igen, mert mertek egymástól tanulni, kilépni a komfortzónájukból és változtatni. Amikor ezt látom, el is felejtem a sok küzdelmet, dilemmát, nehéz döntést, amit a kihívások hoztak munka közben. Mert nagyon megéri. A csillogó tekintetek mindenért kárpótolnak.
